Négyszögletű kerekerdő

Normális az olyan ember, aki éhesen gasztro-blogot olvas?
(Költői kérdés volt, nem érdekelnek a válaszok!)

Viszont vacsi után mindenki olvassa a Bűvös Szakácsot, zseniális írások sora!
A mai különösen tetszik: KATT!

Bocs az adásszünetért, kicsit húzós volt a mostani Nonstop leadás.

Igyekszem visszatérni régi önmagamhoz, és rendszeresebben jelentkezni. A Lázár Ervin rajongóktóm pedig külön elnézést, hogy a múlt hét pénteki kúltúra-fejadag kimaradt, péntektől visszaéll a régi rend!

Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.

De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.

Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt.

Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hulló csillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs evesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

Ödönke és a tízemeletes

Ödönke házat épített. Tízemeletest. Összedőlt egyszer, újrakezdte; összedőlt kétszer, újrakezdte. Harmadszorra állt a ház. A földszint és rajta a tíz emelet.

Ödönke boldogan dörzsölte a kezét.
– Megnézem belülről is – mondta, és belépett a kapun a földszintre.
– Szervusz, Földszint! – mondta. – Megnézném a házat.
– Felőlem, Födönke – fintorgott a Földszint – felmehetsz.
– Nem Födönke, Ödönke – javította Ödönke.
– Fityfiritty, fuss följebb – fortyant fel a Földszint.

Ödönke kedvetlenül felballagott az első emeletre.
– Szervusz, Első! – mondta.
– Eljöttél, Edönke, elmehetsz, Edönke – epéskedett az Első.
– Nem Edönke, Ödönke – mérgelődött Ödönke.
– Elég, Edönke, eredj!

Felgyalogolt hát a másodikra. „Micsoda ház!” – gondolta magában.
– Szervusz, Második! – mondta.
– Mit merészelsz, Mödönke, menj mindjárt, mert megverlek! – mormogta a Második.

Ödönke futott a harmadikra.
– Szervusz, Harmadik! Ugye, te szeretsz?
- Haragszom, Hödönke, hiányod hiánylom – hurrogta a Harmadik.

Ödönke menekült a negyedikre.
– Nini, Nödönke – nézett a Negyedik –, nekem ne neszezz!

Ödönke már majd sírva fakadt, úgy ment az ötödikre.
– Szervusz, Ötödik! – köszönt félénken.
– Ödönke, Ödönke! – örvendezett az Ötödik. – Ölellek. Örök öröm Ödönkét ölelnem.
– Igazán örülsz? – kérdezte Ödönke.
– Örömöm Ödönkétől ötszörössé ölesül!

Erre Ödönke boldogan felnevetett. Így: hihihi!
Nevetett az Ötödik is. Így: öhöhöhö.
Örvendtek.

De Ödönkének mennie kellett a hatodikra.
– Szervusz, Hatodik! – köszönt mosolyogva Ödönke.
– Hess, Hödönke! – harsogta a Hatodik.

Ödönke most már nem is javította, rohant a hetedikre.
– Szervusz, Hetedik! – rebegte.
– Hu, ha híred hallom, hidegszik a hátam! – hujjogott a Hetedik.

Ödönke már a nyolcadikon volt, de ott sem járt jobban.
– Nyúlcipőben nyargalj nyomban! – nyerítette a Nyolcadik.

A Kilencedik meg:
– Kinek kellesz, komisz kölyök, kotródj, kellemetlenkedő!

S a Tizedik:
– Tolakodók, támadások, takarodjál, tökmag Tödön!

Ödönke orrát lógatva ment ki a házból. Csak az ötödiken mosolygott egy kicsit.
Ott kint lefeküdt a szőnyegre – ezen állt különben a ház is –, állát a tenyerébe támasztotta, gondolkozott. Hamar rátalált a megoldásra. Legalábbis azt hitte, rátalált.
– Megállj, te Ház! – kiáltotta.

Fölpattant, a bal kezét a ház alá csúsztatta, jobb kezével megfogta a tetejét, és zsupsz! – megfordította.
S ezzel újra belépett a kapun.
A Földszint, aki azelőtt a Tizedik volt, azt mondta:
– Füstként takarodj!

Az Első, aki azelőtt a Kilencedik volt:
– Elmehetsz, kis komám!

A Második, aki azelőtt a Nyolcadik volt:
– Menekülj, nyiszlett mitugrász! Nyakon verlek!

A Harmadik, aki azelőtt a Hatodik volt:
– Hess!

A Negyedik, aki azelőtt a Hetedik volt:
– Nem hallottad? Nem hívtalak!

Az Ötödik, aki azelőtt is az Ötödik volt:
– Ödönke, Ödönke, ölellek, örök öröm Ödönkét ölelnem!

A Hatodik, aki azelőtt a Negyedik volt:
– Nem hívtalak, nem hallottad?!

A Hetedik, aki azelőtt a Harmadik volt:
– Huss!

A Nyolcadik, aki azelőtt a Második volt:
– Nyakon verlek, nyiszlett mitugrász! Menekülj!

A Kilencedik, aki azelőtt az Első volt:
– Kis komám, elmehetsz!

A Tizedik, aki azelőtt a Földszint volt:
– Takarodj füstként!
– Na tessék! – mondta Ödönke, és lefelé menet megsimogatta az Ötödiket.

Kiment, megvakarta a feje búbját. Szétszedte a házat, csak az Ötödiket hagyta épen. És elkezdett dolgozni. Épített, épített egész álló nap, de sehogy sem sikerült megcsinálnia, amit akart. Már majdhogynem sírva fakadt mérgében. Este hazajött az édesapja, odaállt Ödönke háta mögé, nézte, mit csinál. De nem tudta kitalálni, mit akarhat. Megkérdezte hát:
– Mit építesz, Ödönke?
– Egy olyan tízemeletest – mondta Ödönke –, amelyik csupa ötödik emeletből áll.
– Csupa ötödikből? – csodálkozott az apja.
– És első?
– Eh – mondta Ödönke.
– Második?
– Minek?
– Harmadik?
– Hajaj!
– Negyedik?
– Nem!
– Hatodik?
– Haszontalan!
– Hetedik?
– Hess!
– Nyolcadik?
– Nyomorult!
– Kilencedik?
– Kinek kell?!
– Tizedik?
– Takarodjon!
– Hát pedig csupa ötödikből nem nagyon sikerülhet – vélte az apja.
– De igenis! – erősködött Ödönke.

Azóta is építgeti a tízemeletest, amelynek csupa ötödik emelete lesz.
Hogy sikerül-e? Ki tudja?