Tegnap kezdeném a történetet. Szabadnap lévén hasznosan akartam eltölteni, és megbeszéltem Attilával, hogy sétálunk egy nagyot. Így is lett, elgurultunk Leányfaluig, és a szépen rendbetett Duna parton bóklásztunk fel és le, világmegváltó gondolatokat ízlelgetve. Sütött a nap, kellemesen enyhe volt az idő, csicseregtek a madarak…

(Apropó időjárás: kövezzetek meg, de nekem tetszik a mostani. Persze, globális felmelegedés meg éghajlatváltozás, meg tudom azt is, hogy nem ez a természet rendje, de tetszik. Biztos meglesz majd a böjtje, lesz áprilisban fagy, ami nagyon nem jó semmilyen termésnek, a szőlőnek meg pláne, de most, itt, lokálisan ezt élvezem!)

Aztán az éjjel nem nagyon tudtam aludni, aminek nincs köze a parti sétához, viszont kiváló lehetőséget biztosít az elmélkedésre. Attilával gondolkodva persze szóba kerültek a nők, pontosabban az ex barátnők. Két pasi beszélgetésében ez talán nem meglepő. Aztán én innen eljutottam a ragaszkodás-elengedés témaköréhez, persze nem minden apropó nélkül, én sem vagyok tökéletes, és az elengedés nekem sem megy. Lassan három év után sem, sőt, mostanában egyre kevésbé. Pedig a dolog egyértelmű, sőt, egyértelmű volt már 2004 nyarán is, de ez van.

A gond ott van, hogy a fizikai elengedéssel, tehát az elválással, nem feltétlen társul a lelki elengedés is. Úgy érezzük, bár elengedtük a másikat, mégis úgy érezzük, egy pici darabot elvitt a lényünkből…

És akkor itt kellene egy (nem is olyan) rövid önvizsgálatot tartani!

Meg kell kérdeznünk magunktól, szeretem, vagy birtokolni akarom a másikat? Ez egy komoly, és nehéz feladat!... Sokan nem képesek, sőt nem is hajlandóak végig gondolni, vajon mi is köti össze őket igazán a (volt) párjukkal! Egyszer, egyetlenegyszer érdemes szembenézni magunkkal...hatalmas változásokat hozhat, fejlődésünkben mind fizikailag-szellemileg és lelkiekben!

"Mert amikor még kötődsz, ragaszkodsz, még nem szeretetet ajánlasz a másiknak, hanem láncot, amely téged is, őt is köti.
A szerelem pedig csak szabadságban tud létezni.
Az igazi szerelmes a szeretett személy javát keresi, ennek legfőbb feltétele, hogy a szeretett személy szabad legyen a szerelmesétől." 
(Anthony De Mello)

Aki birtokol, az azért akarja ''megszerezni'' a másikat, mert nincs kialakult személyisége. Valamit pótolni akar a másik személyével, ami belőle hiányzik. És kisajátítani ezt saját magának. Befogni a pacsirtát, hogy az aranykalitkában énekeljen...
Rettenetesen nehéz annak, akinek el kell engednie valakit... akkor, ha birtokol... mert nem elég, hogy rájön arra, hogy nem igazi a szeretete, az egész személyisége új fényt nyer... ha rájön erre...

De... minden hegynek két oldala van! - mondja a buddhizmus.
Mindennek a vége, valaminek a kezdete is egyben. :-)

Az élet, ha kell, drasztikusan vezet rá arra, hogyha nem jó az az út, amelyiken haladunk. A pofonok, amik érnek minket, a javunkat szolgálják. Csak tudni kell átértékelni őket! Minden egyes kapcsolat, egy-egy lépcsőfok a fejlődés lépcsőjén.

Az elengedéshez tehát tiszta szív kell és önvizsgálat... De itt nem csak a szerelem elengedése a téma, hanem szeretteinket, akik távoznak, a gyermekeinket, mikor felnőnek... velük is hasonlóan kellene cselekednünk!