Kisebb technikai szünet után újra jelentkezünk. A mai írás inkább novella, mint mese, de legalább annyira jó! Tisztelettel a Mester előtt!

Szárnyas emberem

Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál – mondja –, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.

Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam.

Nem tudom megírni.

Roggyantan bámulom a papírt, a betűk akár egy poloskaraj.

– Apu, írtál valamit?

A lányom. Hétéves, másodikba jár.

– Igen – mondom szégyenkezve.

– Mese?

– Valami olyasféle akart lenni.

– Olvasd föl!

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert rossz.

– Hogyhogy rossz?

– Úgy, hogy gondoltam valamit. Meg éreztem valamit. És meg akartam írni.

– Meg is írtad.

– Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam.

– És amit éreztél?

– Az meg különösen nem. Nem sikerült.

– És most mit csinálsz vele?

– Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra, és megírom. Hátha sikerül.

– És ezt nem mutatod meg senkinek?

– Nem.

– Nekem se?

– Neked se. Mondtam már, hogy rossz.

– De én nagyon-nagyon szeretném hallani.

– Nem lehet. Nagyon-nagyon rossz mese.

– Amit te írsz, az nekem sohase nagyon-nagyon rossz. Olvasd föl!

Kezdek megtörni. Igazán szép tőle, hogy az írásaim neki sohase nagyon-nagyon rosszak.

– Hát nem bánom.

Szenvedek. Ez most a büntetés, ez a fölolvasás.

A történet egy emberről szól, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok el róla. A lányomat ez szemmel láthatóan nem zavarja, feszülten figyel. Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárnynövés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölrepüljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja. Összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre lejjebb süllyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld.

– És?

– Mit és?

– Hogy van tovább?

– Sehogy. Ennyi az egész.

– Mi lesz a fehér szárnyú emberrel?

– Hallottad. Elnyelte a föld.

Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába.

Napok telnek el, szárnyas emberemet igyekszem betuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd… talán… egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elfelejteni, elfelejteni! Már-már sikerül, a kudarc egy gombostűfejnyi nyomássá szelídül odabent. S akkor előáll a lányom. Nagyon komoly, még a két kihullott tejfoga helye is komolyságot erőltet magára.

– Írtam egy verset – mondja.

Nocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfejbetűk, a sorok szabadon kószálnak. De semmi kétség, az írásnak első ránézésre is vers formája van. A címe: Egy lepke.