Pontosabban fordítva. Valaminek a vége egy valami újnak a kezdete.
De beszéljünk először a végről. Úgy alakult, hogy saját magunkon tesztelhettük a korábbi posztban ecsetelt dolgokat ragaszkodás-elengedés témakörben. Nem volt könnyű, de jelentem, sikerrel vizsgáztunk, tudtunk elegnedni. nagyon szar volt, rettenetesen rossz érzés, és biztos, hogy minyájunk lelkének egy kicsi, apró kék darabja is odalett most, de meg kellett ezt lépni. (Szerencsére nem személyeről van szó, hanem munkáról. Azért ködösítek ennyire, mert hülye titoktartási nyilatkozatok miatt - amiket még alá sem írtam - nem mondhatok részleteket, mert a végén még kiderül, hogy olyanok is olvassák a szösszeneteimet, akiknek nem kell minden tudniuk.)És lett új, a lelkeink pici kék darabja helyére majd jön más színű, materializálódásában kisebb, megszólalásában hozzánk sokkal közelebb álló! Az új kezdet, ami a végből táplálkozik, arra épül.

Ez is csak egy körforgás, olyan, mint a születés és halál kérdése. Az élet természetes része, hogy megszületünk, élünk, majd meghalunk. Nincs ebben semmi különös. Akik persze tovább élnek, azoknak féj, kellemetlen, ha valaki meghal, de ha emiatt letargiába kergetjük magunkat, akkor azzal csak magunknak ártunk. Persze, elment valaki, aki fontos volt, akit szerettünk, és hiányzik... nagyon! De ettől a mi életünk még megy tovább, zajlik, és em szabad, hogy egy olyan esemény, amiben semmi különleges nincs, hiszen természetes, a kelleténél jobban megzavarja.
Ezt persze ki-ki máshogy éli meg. Én például temetőbe se járok ki, és halottak napját sem "ülöm meg", mert úgy gondolom, hogy akire szeretettel emlékszek, arról nem azzal emlékezek meg megfelelően, hogy kizarándokolok a temetőbe, virágot teszek egy kőhalomra, ami pont olyan, mint ezer másik... Sokkal mélyebb dolognak tartom a már elhunyt szerettekre folyamatosan gondolni, a szívemben emlékezni, létüket belül megőrizni! Az év minden napján, nem csak egy borongós őszi napon!
Kicsicsillag, fel a fejjel! :) Címkék: élet kezdet halál vég